Gondolatok a pedagógiánkról

Egy másik világ küldött engem,
hogy milyen volt, már nem tudom,
de tört sejtése vissza-fénylik
színek nélküli fátyolon.

S ahogy a föld sok látomásán
régi hazám nyit néha rést:
onnan túlról majd vissza-sejtem
az örömet s a szenvedést.
(Weöres Sándor)

A hosszú nyári szünet után kezd megtelni az iskola udvara: napbarnított, vidám gyerekek, az őket kísérő szülők és pedagógusok találkoznak ismét egymással. Egyre többen leszünk, nevetés, beszélgetések foszlánya hangzik innen is, onnan is, közben elkészül a virágokkal feldíszített kapu, melyen majd a közösség új tagjai, az elsősök haladnak át tanítójukkal. A terített asztal is megtelik szeretettel készített finomságokkal, a házi sütésű sütemények mellett nyári napfény érlelte gyümölcsökkel. Ünnep van, a kezdés ünnepe. Ennek pedig nagyszerű, szívet-lelket melengető pillanata az, amikor az elsős osztálytanító név szerint szólítja az osztálya tagjait, fiúkat, lányokat, akiket az iskola egész közössége köszönt örömmel… És kezdetét veszi felnőtt és gyermek, osztálytanító és az osztályközösség közös útja. A pedagógus odaáll a gyermekek mellé, és vállalja, hogy a Waldorf-pedagógiával támogatja, neveli a rábízott gyermekeket, a szülők pedig, a gyermekek másik oldalán állva, otthoni nevelésükkel és a technikai feltételek intézményi megteremtésével segítik az iskolában folyó pedagógiai munkát.

Pedagógiánk az akarattal bíró, érző, gondolkodó teljes emberre tekint, az akaratot formálva, az érzéseken keresztül jutunk el a gondolkodásig. Úgy támogatjuk a gyermekeket, hogy mindaz, amit egy adott életkorban megtapasztalnak, megismernek, amit tanítunk nekik, az valódi lelki táplálék legyen a számukra. Mert nemcsak tudásközvetítők vagyunk, nemcsak ismereteket adunk át, hanem a földi-fizikai valóság felé haladó gyermek álmodó lényének fokozatos ébredését, fejlődését támogatjuk. Ezért ismerkednek például a 3. évfolyamon mesterségekkel a gyerekek, művelnek földet, ültetnek búzát, vesznek részt egy házépítés korszakban, hiszen ebben az életkorban érkeznek az álomszerű birodalom és a földi valóság határához; figyelmüket az ember környezetének aktív megformálása felé irányítjuk. Vagy azért foglalkozunk törtekkel a 4. évfolyamon, mert a gyermek alapélménye ebben az életkorban az EGÉSZ-ből való kiszakadás, elhalványul az a világ, ahonnan érkezett, új erőkre van szüksége a földi létben való létezéshez. Korábban egynek érezte magát a környezetével, most pedig azt érzi, hogy ő egy különálló lény, az EGÉSZ részeként tapasztalja magát. 6. osztályban pedig, mikor kristályosodni, keményedni kezdenek a csontok, kőzettan, ásványtan epochával támogatjuk a serdülő gyermekek fizikaiságában lezajló ásványosodási, megszilárdulási folyamatot…

Minden évfolyamnak sajátos hangulata van. Ha belépünk egy Waldorf-iskolába, mindez azonnal tapasztalhatóvá válik, teremről teremre járva láthatjuk, érzékelhetjük az elsősök tündérmese-világát, a másodikosok termének falán egy-egy szent képét pillantjuk meg, és a legendák mellett fabulákat mesél az osztálytanító, a harmadikosok héber dalokat is énekelnek, és a falon lévő képen Mózes a kőtáblákat tartja, októberben elültetett búzájuk növekedését pedig mindennap megfigyelhetik; a negyedikesek elkészítették a rúnakövüket, körülöttük, a terem falán a skandináv mitológiát idéző képek, és felhangzik a dal Yggdrasilról, az északi-germánok Világfájáról; az ötödikesek pedig éppen ősi kultúrákkal ismerkednek, egyiptomi piramisról festenek képet, és hamarosan Hellásszal és a hellénekkel kezdenek ismerkedni, görög dalok csendülnek majd fel, árad a versekből a hexameter lüktetése, és készülni kezdenek az ókori görög olimpiát felidéző nagy ünnepükre, a Waldorf-olimpiára.

Színes gazdag világ, valódi ismeretek a világról, sok-sok tapasztalás, lélekbe helyezett képek, melyek együtt növekednek a gyermekkel, fiatallal. A fogalmak élők, nem absztraktak. Az első iskolai években érzelemteli képekben mutatjuk be a világot a gyermekeknek, és a 10., 11. életév körül ébredő gondolkodás támogatásának is ez az eszköze. A gyerekek ekkor már magyarázatokat akarnak hallani a világról, de még nem fogalmi szinten. Hosszú út veszi kezdetét: az ébredő intellektus fejlesztése, ám tudjuk, az önálló fogalmi gondolkodás megérésére a serdülést követően kerül sor, a gyerekek addig nem fogalmakban élnek, hanem érzésteli képekben. Felső tagozatosként (9. évfolyamtól kezdődő középiskolai éveik alatt) pedig megteszik a diákok a lépéseket az önálló ítéletalkotás kibontakozása, a tiszta gondolkodás felé.

Pedagógiánk ember- és világképe szerint a gyermek egyéni élete, lelki-szellemi fejlődése során ugyanazokat a fejlődési fokokat járja be, melyeken az emberiség áthaladt, miközben otthonává vált a Föld, és kiformálta földi alkatát, lelki képességeit. A felnövekvő ember megismétli az emberiség földreszállásának nagy állomásait, a jelenhez érkezve pedig megcselekszi mindazt, amivel ő gazdagítja a fejlődést. Évről évre, osztályfokról osztályfokra vezetjük, kísérjük a gyermeket, a fiatalt addig, míg fiatal felnőttként képessé nem válik arra, hogy ő maga vegye kezébe fejlődését, megvalósítsa azt a feladatot, amellyel ő érkezett.